Barlangászás - Niedelloch

Hét elején jött egy levél a listára, hogy lehet menni barlangászni. Nem nagyon törődtem vele, de aztán beszélgettem Dániellel, ő is lehet, hogy jönne, így jelentkeztem, pont a jelentkezési határidő előtt egy picivel. Végül csak én mentem a külföldi diákok közül, de egyáltalán nem bántam meg! Sőt! Szuper új élményekkel gazdagodtam!

Reggel nyolckor volt az indulás a W épület elől, már majdnem azt hittem a többiek elmentek, mivel senkit nem találtam előtte... és hát a svájci pontosság. Szóval az épületben volt még egy kis megbeszélés, megkaptam a svájci katonai bakancsot, amit Werner a főrendező ígért, aztán indultunk is Niedelloch felé. Danikával és a barátjával utaztam egy autóban. Az a másfél óra út csak úgy elszáguldott mellettünk, mivel majdnem végig fecsegtünk mindenféle dolgokról. Kiderült, hogy Danika még csak három hete van itt, Amerikában találkoztak, és valószínű, hogy marad még elég sokáig, egy kis nyelvtanulás meg minden... Nem tudtunk teljesen a csúcsig menni autóval, mivel hát havas volt minden, úgyhogy ülős lifttel hódítottuk meg a hegyet. Már azt hittem sosem fog felszállni a köd vidékről, de mire elértünk a közbenső állomásra, már gyönyörű táj tárult a szemünk elé. Úgy nézett ki, mint egy óriási tó, melynek a partjai ki vannak csipkézve, és rádásnak még egy-két szigetet is lehetett látni a felhő-vízben. Egyszerűen gyönyörű volt!
 
Rövid séta után megérkeztünk egy étteremhez, ahol le lehetett rakni a felesleges holmikat, innen indultunk a barlangba. Alig voltunk tízpercnyire a barlang bejáratától, mégis sikerült eltévednünk, mert nem vettük észre a táblát, ami teljesen egyértelműen mutatta, hogy hova is kéne mennünk. Szerencsére ezen a napon ez volt a legnagyobb eltévedés! Volt egy vezetőnk, máskülönben nem jutottunk volna át a rácson. Elég szűk bejárata volt, és rögtön kötél mentén kellett leereszkedni, valahogy aggtelekre gondoltam, hogy ott aztán milyen szép nagy járatok vannak. Nem kellett többet, mint húsz métert ereszkednünk, gyönyörű jégcsapok fogadtak! Olyanok voltak, mint a cseppkövek, csak jégből! Kár, hogy a fénykép nem tudja visszaadni teljesen, amit az ember lát!
 
A barlang kb. 7 kilométer hosszú, teljesen fel van térképezve, vizet csak évente egyszer lát, ja és olyan hét fok van benne. Már előtte felkészítettek minket, hogy majd csúszni, mászni fogunk, nagyon azért nem bírtam elképzelni, mivel hogy ilyen helyen még nem voltunk. És tényleg voltak olyan helyek ahol egyszerűen, mint egy kígyó kellett átfurakodni, ilyen volt a Virginloch is. Útközben találkoztunk más csoportokkal is, volt olyan csoport ahol négy-öt óvódás kisgyerek volt, látszott rajta, hogy nagyon élvezik! Egy nagyobb kamrában ebédeltünk meg, kipróbáltuk, hogy milyen, ha nincs fény, hát nem lehet túl sokat látni ;-) én meg próbálkoztam, hogy majd most készítek valami nagyon jó képet, persze vaku nélkül, hogy minél jobban visszaadjam a hangulatot... hát nem tudom, hogy sikerült-e, nem egy egyszerű dolog!!!
 
Olyan öt órán keresztül voltunk a barlangban. Egészen elfáradtam mire kijöttünk. Talán a búvárkodáshoz lehetne legjobban hasonlítani, pedig itt nincs is súlytalanság!
 
Mire kiértünk, már leállították az ülős felvonót, de nagyon még nem törődtem vele, mivel világos volt. Viszont mire visszaértünk a felvonóhoz elkezdett besötétedni. Ezért aztán jól beültünk meginni egy forró schoki-t. Éppen elkezdett érdekelni, hogy na most aztán hogyan is megyünk le a kocsikig, mikor Werner megkérte a pincért, hogy hozzon nekünk szánkókat. Már nagyon régen nem szánkóztam, mármint szánkón :-) olyan öt-hat kilométer lehetett a lefelé vezető út. Vissza is raktuk a sisakokra a fejlámpákat, aztán nekiindultunk a szerpentinnek. Tökéletesnek nem lehetett mondani a havat, viszont egyszerűen nagyszerű volt!! Száguldoztunk lefelé, nagyon nem tudtam volna megállni csak úgy magamtól, még szerencse, hogy volt néhány kanyar, ahonnan teljesen hiányzott a hó, itt tartottunk egy kis pihenőt. Menet közben meg szikrákat hányt a szánkó alja, mikor elfogyott a hó alóla. Vége felé kezdett már kifogyni a fejlámpámból a szufla, még szerencse, hogy teli hód volt. Néha vannak, olyan pillanatok, amiket utólag úgy gondolom, hogy nagyon kár hogy kihagytam, nem fényképeztem le... itt is volt egy mikor elkezdtünk belemenni a felhőkbe, de még tisztán lehetett látni a holdat, és ahogy megjelenik a fénye a köd hatására. Szinte egy tünemény volt, kár hogy addigra, már egyszerűen nem volt kedvem elővenni a fényképezőgépemet.
 
A parkolóban elbúcsúztunk egymástól, engem sajnos csak Zürichig vittek, de aztán hazafelé olyan jót beszélgettünk megint, hogy elmentünk egy étterembe. Zürich Alt Stadtban nagyon sok a külföldi, érdekes kerület. Rengeteg nemzetiségi étteremmel. Mi egy egyiptomiba ültünk be. Nagyon kedvesek voltak, élő zenét hallgattunk a vacsorához. A zenésznek, egy kicsit testesebb úrnak, olyan finoman járt a keze, hogy alig bírtam levenni róla a szememet. Kár, hogy nem túl sokat lehetett ebből a kézből hallani, mivel csak a ritmus gépet szabályozta vele. Viszont a nagyon szépen énekelt, és még csak unalmas sem volt mivel mindig más stílusú gondlom én arab nótát vett elő. Mire végeztünk a vacsorával majdnem tele lett a vendéglő, teljesen családi hangulat kezdte átjárni a levegőt. Mindenki ismert mindenkit... valaki csak zenélni jött, valaki meg beszélgetni... :-)