Canyoning

Lehet hogy talán nem is jelentkeztem volna, ha tudom mit is fogunk pontosan csinálni... de akkor már szerencsére nem volt visszaút. Már előző nap leutaztunk páran, csak a ráhangolódás kedvéért, meg hogy másnap ne kelljen korán kelni. Három órás vonatozás után érkeztünk meg Bellizonába, majd egy rövidebb busz út után a táborhelyre. Még szerencse, hogy sötét volt, így mindenkinek könnyen ment a sátorfelállítás. Vittem magammal a fényképezőgépemet, de sajnos csak eddig tudtam használni, mivel az ugráláshoz csak nem vihettem magammal.

Egy lájtos este után, már korán reggel talpon voltunk, szépen kezdtünk sorakozni a szervezői lakókocsi körül. Kaptunk háromrétegű neoprént, sisakot, beülőt, neoprénzoknit és egy igazán divatos sárga színű cipőt. Hát nem volt hideg ebben az öltözékben. Egy gyors eligazítás után már indultunk is a boggerai túrára. Olyan kétszáz méter szint különbség lehetett az indulási és befejezési pont között, felfelé az erdőben kanyarogtunk, az út mellett néhány helyen drótkerítés maradékok, mivel hogy ez a kanyon egy erőműnek a víz leengedőjeként is funkcionált. Megérkeztünk a indulási pontra, felöltöztünk, megigazították rajtunk a hevedereket, majd jött egy fél órás oktatás, majd még egy fél órás gyakorlati oktatás.

Én először az ugráshoz kerültem, még szerencse, hogy ez csak olyan 4-5 métert jelentett, hogy mi volta titka, hogy le mertem egyáltalán ugrani? Elmagyarázták, hogy ilyen esetben az ember néha elfelejt levegőt venni, ezért az agy bepánikol, na ilyenkor nehéz ugrani. Szóval szépen folyamatosan vettem a levegőt, nagyon le sem néztem mielőtt ugrottam, és jó volt! Felkúszott az adrenalin szintem rendesen! Ez után jött az ereszkedés gyakorlása, negyvenöt fokos lejtőn, majd a szakadékba való ereszkedés, melyet megint csak ugrás követett. Hát itt majdnem nem segített a sok oxigén sem. Gondoltam, hogy jól van leugrom, de nem a legmagasabb pontról, hanem mondjuk középről, ami olyan kilenc métert jelentett. Viszont mondta a srác, hogy sokkal jobban járok ha fentről ugrom le, hát így felmásztam 11 méterre, még jó hogy nem ez volt az első ugrásom!!! Viszont leugrottam, és közben ordítottam, és jó volt!!! :-)
Ezek után megindultunk a folyóban lefelé, csúsztunk, ugrottunk, másztunk. Mire egész jól elszállt a félsz belőlem, megérkeztünk az utolsó állomásra. Lehetett volna ereszkedni, de inkább nem szóltam úgy gondoltam csak megy az ugrás is. Olyan 9-10 méterről kellett ugrani, ami már nem is lett volna probléma, csakhogy mindezt egy katlanba... minden irányban sziklafal, előrefelé meg még plusz szakadék, na ez már egy kicsit problémásabb volt, itt kellett két perc mire leugrottam, hogy milyen jól visszhangzott az ordításom! Itt egy kicsit fájdalmasabban érkeztem sajnos a tenyeremmel lassítani szerettem volna az esést, így egy kicsit bevágtam a vízbe, de semmi komoly!

Sok ismerős volt a túrán, köztük volt Dóri is, mindig próbálta megmakacsolni magát, hogy ő aztán nem, viszont a végén csak leugrott mindenhonnan, ha nem is a legmagasabb pontokról. Az elején elmondták, hogy a helyes kéztartás, az ugrás utáni érkezésnél, ha a legféltettebb szervünket fogjuk erősen, Dórinak a legféltettebb testrésze az orra volt ;-) ami egy kicsit azért veszélyes dolog, de szerencsére nem volt semmi baj belőle.
Ez a túra egy kicsit arról szólt, hogy hogyan lehetséges kitágítani a határainkat. Azt hiszem nekem ez egész jól sikerült!